A rák előtt nem gondolkodtam túl sokat a mellbimbómról. Csak akkor ha használtam. Erre-arra. Szóval nem jutott eszembe, hogy mennyire hiányozna, ha nem lenne.
Aztán rögtön az első onokológusos konzultáción mikor megbeszéltük, hogy teljes emlőeltávolításra van szükség, a vagány, bőrnyakláncos doki fájdalmas képpel közölte, hogy a bimbó ugrik. Hát jó, akkor majd az új cicivel együtt, csinálnak egy új mellbimbót is, miért kell ezért kétségbeesett pofákat vágni? Miért is? És akkor, ott kellett megtudnom, hogy az orvostudomány, ami hajakat ültet be, végtagokat operál vissza, egy nyavalyás mellbimbót nem képes összehozni?
Most komolyan? Ha mentálisan is eljutok arra a pontra, hogy új pasikat vonzok be, előre bemondom, hogy van 2 srácom és egy mellbimbóm. De fantasztikus belső értékeim, amivel az előbbieket bármikor képes vagyok feledtetni. Vagy találnom kell valakit, akinek fél heréje van és akkor kábé egálban leszünk.
Most mondjuk kicsit előre szaladtam az időben, hiszen egyelőre régi cicivel (bár 3. kemó után eltűnt tumorral!!! juhúúúú) vagyok.
Lássuk tehát a lehetőségeket:
-nincs cici
-új cici, bimbó nélkül
-új cici tetovált bimbóval. Ennek örülni kell, hiszen 3D hatású. HATÁSÚ.
A negyedik lehetőség, szerintem a sebészek legvadabb álmában sem jött még elő, nemúgy az én drága anyukáméban.
-bimbódonor. Rákerülök egy listára, akár nemzetközi szinten és ha valaki sajnálatos balesetet szenved és a szerveit felajánlotta, akkor életeket menthet meg a szívével, veséjével vagy …. a mellbimbójával.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: